A mai cikkemet egy tegnapi történet ihlette.
Elmentem egy könyvesboltba és sok izgalmas felnőtteknek szóló könyv mellett ráakadtam egy gyerekkönyvre, amit nem akartam otthagyni. Nagyon örültem neki, hogy a fiam (4 éves) egyik kedvenc figurája, Némó története végre életet kap majd és nem csak egy cuki kis plüss hal lesz számára.
Már az óvodában elújságoltam neki, hogy otthon meglepetés várja. Nem akarta tudni mi az, hiszen „akkor már nem lepődnék meg!”
Nagyon izgatott voltam és tudtam, hogy tetszeni fog neki a legújabb könyve.
Hát ekkorát már rég tévedtem!
Mikor meglátta, csak ennyit szólt:
- Ez a meglepetés?
- Persze, hogy ez! Örülsz neki?
- Nem! Egyáltalán nem örülök! Azt hittem, egy játékot vettél nekem! (Mindeközben sírni kezdett. Nagyon beleélte magát az új játék gondolatába.)
És itt álljunk meg egy kicsit.
Mit teszünk ilyenkor a legtöbben?
1. Közöljük, hogy örülnie kellene neki, hogy egyáltalán kapott valamit
2. A gyerek tudomására hozzuk, hogy drága volt a könyv és legalább úgy kéne tennie, mint aki örül
3. Magyarázásba kezdünk, hogy miért jó ez a könyv és miért nem vettünk neki megint játékot.
Az eredménye ezeknek ugyanaz: A gyerek azt látja, hogy amit érez, az nem helyes. Magában kell tartania, szégyenkeznie kell érzései miatt. Emellett a csalódottság is benne marad. Habitus függő, hogy elrejti-e érzelmeit vagy csapkodni kezd. Mindkét szituációnak ugyanaz a pszichológiai következménye. SZÉGYELLNI VALÓNAK, HELYTELENNEK ÉRZI A SAJÁT ÉRZÉSÉT ÉS FRUSZTRÁLT LESZ.
Most pedig elmesélem, hogy coachként (kócsként) hogyan reagáltam a sírására.
Odamentem hozzá, letérdeltem, majd átöleltem. Elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudtam örömet okozni neki a meglepetéssel, pedig tiszta szívvel vettem. Biztosítottam arról, hogy tejesen megértem, a helyében én is csalódott lennék. (Még mindig sírt, és magyarázta, hogy ő azt hitte játékot kap.)
Erre ő elmondta nekem, hogy nem akart könyvet kapni.
Ezután tovább erősítettem abban, hogy együtt érzek vele. Majd néhány másodperc múlva, reagálva a kijelentésére megkérdeztem tőle: „Akkor mit szólnál ahhoz, ha többet soha nem vennék neked könyvet?”
Rám nézett, majd -továbbra is sírva - ezt mondta: „Jaj anya az nagyon rossz lenne! Most már örülök ennek a szép könyvecskének!”
Nézzük, mi zajlott le ebben a szituációban pontosan.
(Ezen a ponton szeretném elmondani, hogy a fimnak annyi könyve van, amennyi sok felnőtt polcán nincs, így tiszta sor volt számomra, hogy nem a könyvvel kapcsolatban volt ellenérzése. Pusztán csalódott volt, mert másra számított.)
1. A legfontosabb, hogy elfogadtam az érzését! Nem kritizáltam, nem próbáltam okos felnőtt módjára elmagyarázni neki, hogy miért kéne örülnie. Nem csak szavakkal, hanem fizikailag is odafordultam hozzá és elfogadtam a csalódottságát.
2. Ott voltam neki ebben a kellemetlen pillanatban. Nem maradt egyedül a fájdalmával.
3. Nem csak elfogadtam, hanem együtt is éreztem vele. (Meggyőződésem, hogy a felnőttek azért is szégyellik sokszor az érzéseiket, mert gyerekkorban megtanulták, hogy amit éreznek, azok nem „helyesek”, így inkább elrejtik, sőt szégyellik is azt.)
4. Biztosítottam arról, hogy nem akarattal okoztam neki fájdalmat, hiszen szeretem, így a legjobb szándék vezérelt.
5. Kis idő múlva, az ellenállását teljesen megsemmisítve, a kérésére reagálva és kissé átfordítva megígértem neki, hogy többé nem hozom ilyen helyzetbe, azaz nem veszek neki többé könyvet. Higgadtan megismételtem neki azt, amit dühében kívánt.
Már tegnap el kellett olvasnom neki kétszer és alig várja, hogy ma ismét hallhassa a történetet.
Ez egy tipikus coach (kócs) technika volt. Nem ítélkeztem, nem jelentettem ki semmit, nem minősítettem.
Elfogadom, megértem, együtt érzek vele (Hozzáteszem, ha belegondolunk kicsit, valóban jogos volt a rossz érzése. Mi is jártunk már úgy mindannyian, hogy mást kaptunk, mint amire a lelkünk mélyén számítottunk. Bennünk persze több az empátia és nem vagyunk már annyira őszinték, mint a gyerekek.)
Tény az is, hogy mérgünkben sokszor vágunk olyat a másik fejéhez, amit nem gondolunk komolyan. Ilyenkor dühvel reagálunk erre és retorziókkal. Pedig ha higgadtak tudnánk maradni, láthatnánk, hogy mikor gondol komolyan valamit a másik és mikor nem.
Így is lehet reagálni egy gyerekre! Ám ugyanezt a technika a házastársnál, munkatársnál, anyósnál, sógornál, egyszóval mindenkinél könnyen bevethetjük! J
Ha vannak még kérdéseid a témával, a life coach-csak vagy a grafológiával kapcsolatban, keress fel bátran.
Látogass el Facebook oldalamra és kövess ott is.
Ha pedig olyan grafológiai videókat szeretnél kapni, amit csak a hírlevelemet követők kapnak meg, javaslom csatlakozz a feliratkozottak egyre bővülő táborához.
Remélem a Te írásodat is hamarosan láthatom!
Laura
